S záguldozom féktelen a kék egen
Z öld mezők pázsitja fölött valahol.
Á tölelem az éktelen végtelent
R oppant hátamon az idő lovagol.
N appal és éjszaka váltakozása
Y in és yang örök egységéből fakad.
A kkordok zengenek a nagyvilágba
L ibbennek dallamok szárnyaim alatt.
Á lmodom, lebegek kék hegyek fölött
S zivárványhíd ível a hátam mögött.

Egy másik szárnyalás!

S uhan a sas a magasban,
Z ord felhők útját nem állják.
Á lmomban én is repülök,
R agyogóan, mint a bálnák!

N éha persze mást álmodom,
Y eti vagyok Himaláján.
A lpesi gyopár ízlene,
L edobta már a virágát.
Á m, ha szirmát nem nyalhatom,
S óhajtva nyalom a szárát!
]]> http://dodesz.wordpress.com/2008/10/13/szarnyalasok/feed/ 0 dodesz http://dodesz.wordpress.com/2008/10/13/naptar/ http://dodesz.wordpress.com/2008/10/13/naptar/#comments Mon, 13 Oct 2008 08:43:14 +0000 dodesz http://dodesz.wordpress.com/?p=11 ]]>

J égcsap csillog az ereszen,
A blakunkon jégvirág nyílik.
N apfény villog a Kis-Duna jegén,
U tcánkban a busz kemény jégen siklik.
Á rkunkban a víz fenékig jégbe fagyott,
R áncos felületén sok kis jégkristály ragyog.

F ázunk még, mert Tél tábornok
E l nem ereszt könnyedén.
B izony ő még nem szeretne
R ianást a tó jegén.
U toljára erőlködik,
Á rmánykodik a ravasz.
R ákontrázik a Tavasz!

M osolyog már a napsugár,
Á lmából ébred a világ,
R étek földjén merészen bár,
C sak kibújik egy hóvirág.
I llegeti kis szirmait,
U jjong, mosolyog, és nevet,
S záműzi végleg a telet.

Á lmunk végre valóra vált,
P edzi már a napsugár.
R étisas az ég vizében
I de-oda szálldogál.
L egelőkön új fű sarjad,
I llatozik sok virág,
S zépül, újul a Világ.

M osolygó lányok, és huncut fiúk
Á lmodnak gyönyörűt, borzongatót
J átszanak szerelmet, ábránd-hiút,
U taznak kanyargó szerelem-folyón
S usog nekik a tavasz, kedves-bohón.

J önnek langymeleg és forró napok
Ú szhatunk napsugár tűzhevében
N övények, dúsak és kenyéradók
I ndulnak érni a napmelegben
U gorhatunk lángoló tűz fölött
S arathatjuk, mi szárba szökött!

J ó, hogy már nem fázunk, ámde a hőguta sem jó.
Ú gy süt a Lizzi az égen, hogy minden csupa forró.
L ángol a környék, semmi sem oltja a nappali szomjat.
I ngadozik, kókad már szenved mind aki koptat
U tca követ, járván munkája után a szegényke,
S óhajt, bárcsak jönne üdítő, hűvös esőcske!

A ranyfényű sugarakkal tombol még a Nyár.
U tószezon, szép idővel, nyaralókra vár.
G örög, török, horvát, spanyol, tirrén tengerpart
U toljára sok-sok ember még feléjük tart.
S zent királyunk ünnepére összejön a nép
Z song a tömeg, lenyűgöző, csodaszép a kép!
T ávol, s közel, míg a szem lát, ember-áradat
U jjongva vár, mondhatni, hogy csodavárással.
S zegjük meg az Új kenyeret, TÜZIJÁTÉKKAL!:-)))

S zürkébb esték jönnek lassan
Z öldből sárga, barna lesz,
E lhervad már minden virág,
P ihenni tér szép Ceres.
T okaj hegyén szüretelnek
E zer vidám ének száll
M egtelik a pince borral
B álint gazda odavár!
E lsuhant a nyár már megint
R á az ember búval legyint!

O pál-fény terül már a tájra.
K ertek alján hervad az élet.
T ollas nép indul hosszú útra,
Ó vatos a Nap, már nem éget!
B ehúzza felhőfüggönyét,
E lrejtőzik, vajh mire vár?!
R emélem, lesz még Indián Nyár!

N ézd, már az Ősz is haldokol!
O ly rég elmúlt a szép Nyár.
V ad szelek szárnyán valahol
E lveszett a napsugár.
M ájus virága csak emlék
B oldog Nyarunk odalett
E ljött November, és tessék!:
R ánk zúdítja a Telet.

D ermeszt a fagy, szán csilingel,
E sik a hó, száll a pelyhe.
C inkemadár ázik-fázik,
E lmenne, ha cipőt lelne!
M ikulás az ablak alól
B ekukkant a kis szobába,
E mberke az ajtó mögött
R eménykedve vár reája!

S jaj, itt vagyok,
élő halott
magamban,
testem vacog,
tán meghalok!
Feladtam.

Majd a Halál,
ha erre jár,
csontkezet
vállamra tesz,
el nem ereszt,
elvezet.

S míly fergeteg
jókedv rezeg,
víg a dal.
Cseng, tovaszáll,
bút nem talál.
Diadal!

Hej! Vigalom,
nyár, bizalom,
napsugár.
Most féktelen
az életem,
mint a Nyár!

Cinkemadár
dalolja már:
Nyitnikék!
Az öreg Nap
erőre kap,
kék az ég.

Lágy szellő kél,
szívem remél,
és érzem,
szép az élet
s újra éled
reményem.

Egyszer régen, hajdanában, üldögéltem kis szobámban.
Éjfélre járt, álmosodtam, tagjaimba ólom szállt.
Ám egy furcsa pillanatban zörgést hallok ablakomban.
Megrettentem! Éji csendben úgy hallatszott, szinte fájt,
mert a zörgés, nem kímélve, kókadó fülembe vájt!
Ki lehet, ki erre járt?

Szél jár odakinn a parkban! Magamat így nyugtatgattam,
s visszaernyedett a testem, ott kinn csendes lett a táj.
Vizsla elmém megnyugodva, fejemet oldalra hajtva
karosszékben ülve, alva, hajnal jöttét várva már,
mikor újra zörren, csattan, és fülemben újra fáj!
Ej! Ki az, ki erre jár?

Álmosságom tovaillant, szemem félve arra pillant.
Odalépek ablakomhoz, s látom, kicsit nyitva már.
S künn, a párkány hajlatában, alig látszó kis nyomás van.
Úgy nézem, hogy nem látok mást: Apró patkó nyomatát.
S mellette, ha minden igaz, szemem pici tollat lát,
s hallok egy halk “nyihahát”!

Ó, hát ő volt, végre itt van! Őrá vártam álmaimban!
Pegazus lesz, ki az alvó gondolatnak szárnyat ád.
Felhők fölött nyargalászhat, pihenni a Holdra járhat.
És most itt van ablakomban, símogatom dús haját.
Kérem, egy kis tehetséget, ha lehetne, adjon át!
S szól a Hold-ló: “Nyavalyát!”